Kihasználva

Nyam, régen írtam, de most bepótolom. Alkottam(de minek…). Szeretném a véleményeteket kérni, elég nyers még a dolog. Bármilyen építő jellegű kritikának örülnék.

– Drága, drága Istenem!- sóhajtott az asszony, amikor megtudta, hogy a szomszéd lányt kegyetlen módon meggyilkolták. Ütemesen rázta a fejét, miközben egy széken előre-hátra dülöngélt, s épp egy ruhadarabot merített a dézsában lévő habos vízbe.
Semmi meglepő nem volt a hírben. Sok gyilkosság történt mostanában. Mind lány. Mindnek tejfehér bőre volt. Mind szép, és csinos. Mindet kegyetlenül megcsonkolták, és szégyentelenül kiterítették a város egy pontján.
– Micsoda világ!- sóhajtott az asszony. Félt. Hogyne félt volna, hisz neki is volt egy lánya, és amilyen szép kis fehércseléd nagy eséllyel foghat magának egy hentest, vagy péket, esetleg egy gazdag főúr szeretője is lehet. Az asszony elmosolyodott magában. Milyen remek lenne!
Már eltemetett egy részeges férjet, és lassan a belét is kidolgozza, ideje, hogy a büdös kölkök tegyenek valamit az anyjukért.

Mindeközben a lánya épp a kopott kis vityilló padlásán kuporgott, ágy híjjan két pokróc között. Édesdeden aludt, mint akinek semmi gondja sincs. Mint aki mit sem sejt arról, hogy az anyja el akarja adni. Már tizenhét éves volt, és csak azért nem ment még férjhez, mert az anyja mindenkit elutasított eddig, azzal a kifogással, hogy lesz jobb kérője is.

A lány most kinyitotta a szemét. Lassan, álmatagon járatta körbe a tekintetét a szobán, majd megpihent egy ponton. Pillantása egy másikba fúródott.

–          Nem ébresztettelek, mert tudom, fáradt voltál, de ha nem kelsz fel hamar, anyánk megint szíjat hasít a hátadból.- mondta a pillantáshoz tartozó hang.

–          Joseph! kelthettél volna! Tudod, hogy nem tudok gyorsan elkészülni!- hallatszott a lány csengő hangja. Közben hamar magához tért, kipattant az ágyból, és hozzálátott, hogy felvegye viseltes ruháját.

–          Segíts!- vakkantotta oda a bátyjának. Majd annak durva kezét érezte a nyakánál, a vállán, a derekán, ahogy az segített befűzni a ruháját. Milyen erős keze van!- Futott át a lány agyán a gondolat.

Joseph tíz éves kora óta a kikötőben dolgozott. Maga sötét hajú, sötét szemű, durva arcvonású, a nehéz munkától, izmos testalkatú férfi volt, ellentétben a húgával, kinek finom, halovány bőre akár a tej, kék szeme csak úgy világított az arcában, sötét haja még jobban kiemelte szabályos vonásait.

Tudta magáról, hogy szép. Hogyne tudta volna! Az anyja épp eleget mondogatta neki, és a fiúk, később férfiak, elégszer duruzsolták bele a fülébe, miközben egy nyirkos sikátorban próbáltak a szoknyája alá nyúlni. De az anyja megparancsolta neki, ha gazdag férfit akar fogni, legyen ártatlan természetű és szűz. Különösen a vén pénzeszsákok szeretik az érintetlen pórleánykákat. S ha szerencséje van, úgy megfog egyet, hogy soha többé nem lesz pénzügyi gondja.
A pénz gondolatára mosoly játszott át az arcán. Nem hiába, anyja lánya volt.
Joseph tudta mi jár Anne fejében. Ismerte, ahogy az anyját is, és bár előtte nem beszéltek róla tisztában volt nagyratörő szándékukkal.

Nagyot sóhajtott, majd amikor végzett a ruha befűzésével szó nélkül kiviharzott.

Anne ügyet sem vetett rá. Végig simított karcsú alakján, selymes bőrén, a nyakán, az arcán.

Ah! Hogy nem születhetett nemesnek!

Lenéző pillantást vetett az ütött kopott takarókra, a beázó tetőre, és a patkány járta padlóra, és szép arcát düh és undor tette csúffá. Ő is kisietett a szobából, s az ajtó keserves nyikorgással záródott be utána.
Anne, a konyhában felkapta a kosarát, és elindult. Volt egy virágárus, aki a lány hódolója volt, és emiatt minden reggel virágot adott neki, amit aztán a lány a főtéren kínálgatott az előkelőségeknek, szépségesen, angyali mosollyal arcán, alázatosan, akár egy áldozati bárány.

Legbelül azonban utálta ezt a munkát. Gyűlölte a nőket, akik drága ruhában parádéztak, holott fele annyira sem voltak szépek, mint amilyen Ő lehetne. Gyűlölte a férfiakat is, akik a tenyerűkön hordozták ezeket a nőket, míg neki…

Neki nem jutott más, mint hogy éjjelente csókokkal fizessen egy undorító virágárusnak, amiért éhbérért dolgozik, és a mocskos kezek pár centért bepiszkolják az ő hamvas bőrét.

Akármilyen sötét gondolatok jártak is a fejében, a mosoly soha nem olvadt le az arcáról.

A nap lassan nyugovóra tért, Anne pedig már elkönyvelte, hogy ezen a napon sem  jött el érte a megmentője, amikor egy finom úriember lépett elébe. Középkorú volt, de jóképű, vékony szája felett, vékony bajusz ült. Szemét eltakarta a kalap karimája. Jól öltözött volt, fehér kesztyűs kezét ébenfa sétaboton pihentette. Kikapott egy ibolyát a kosárkából és az orrához emelte, majd mélyen beszívta a virág illatát, míg átható pillantással méregette a szeppent lánykát.
Annenek elállt a lélegzete, ajka mosoly helyett résnyire szétnyílt, de gyorsan észbekapott, majd gyorsan megnyalta, és a rámeredő szempárba nézett.

A férfi megsimogatta a lány arcát.

–          Mennyi?- ejtette ki nyájasan, affektálva ezt a néhány hangot.

–          Nem vagyok eladó.- Nyögte ki a terv szerint a lány, dacosan és sértődötten.

A férfi megragadta a kezét és a közeli sikátorba rángatta. Ott szorosan magához ölelte, hogy a lány érezhette az úr merevedését a vékony szoknyán keresztül. S ahogy anyja tanította, szégyenpír futotta el az arcát, míg szemét szemérmesen lesütötte, akkor emelve csak fel, ahogy egy kesztyűs ujj finoman fel nem húzta az állát.

A férfi szeme felcsillant.

A lány mosolygott magában. Megvan!

A férfi pedig beleduruzsolta a lábát szétnyitó szavakat a fülébe, miközben térdét a lány combjai közé fúrta. Anne még jobban elpirult, majd elrebegett pár tiltakozó, visszakozó szót. Ám a férfi nem hagyta annyiban. Kis idő múlva elváltak egymástól.
Aznap éjjel, anya és lánya boldogan hajtották fejüket álomra.

———

A sikoly szívet szaggatóan hasított bele a csendes, csillagos éjbe. Egy kéz futott fel a lábon, végig, egészen a szeméremdomb sötét szőrzetén, a hamvas, feszes hason, át a keblek halovány dombján, fel a nyak kecses ívén, egészen az arc, csábító vonalain… egészen a kimerevedett, éllettelen szemekig. S ott. Ott visszarettent a kéz. Zihálás hangja hallatszott. Vinnyogás. Majd a kés pengéje csillant meg az éjben. Vér fröccsent a hideg kövekre. S a hófehér palást, vörösbe borult.

————–

Anne most először mosolyogva ébredt. Ez volt az utolsó éjszakája ezen az átkozott helyen. Dudorászva ment le mászott le a létrán. Anyja is jó hangulatban volt. Megölelte a lányát, és rá nem jellemző módon, zsörtölődés nélkül taszigálta az asztalhoz, hogy egyen.

–          Joseph?- kérdezte a lány. Mégis csak a bátyja, el akart köszönni, ám az anyja vállat vont. Nem ez volt az első alkalom, hogy napokig nem jött haza.

–          Tegnap este óta nem láttam.- felelte az asszony érdektelenül.

Végül a lány elindult. Hamar megtalálta a pompázatos, városi házat. Úgy tett, ahogy az úr mondta, hátul ment be, a cseléd bejárón.

–          Jó napot…- rebegte bele a nyüzsgésbe, ami a konyhában fogadta. Eltelt pár perc, mire felfigyeltek rá

–          Ááá, igggen.- nyomta meg a szavak az a terebélyes nő, aki végül odajött hozzá. Az asszony elég nyíltan mustrálgatta a lányt. Már megint egy ilyen kis hóka lélek… Az úr sosem unja meg ezeket.

–          Hmm, hmm. Gyere velem.- Vakkantotta oda az asszony, a lány pedig követte a terebélyes hátsót, ami előtte ringva megindult. Egy fehérre meszelt kis kamrába értek. Nem volt benn más, mint egy szalma ágy, egy gyertya, és pár takaró. A lány számára mégis, mintha máris egy másik világba csöppent volna. A fényűzés világába.

Az asszony elhadarta, hogy mi lesz a dolga, hozott neki egyenruhát, majd elküldte fürdeni.

Boldog volt. Lemosta hófehér bőréről a szegénység mocskát. A lábánál kezdve, bedörzsölte bőrét a durva szappannal, majd egy ronggyal öblítette le. Finoman, minden egyes porcikája ujjongott. Előkelőnek érezte magát, ahogy a dézsából kidugta a lábát, és nézte, hogyan fut rajta végig a víz.
Aznap éjjel kimerülten rogyott le az ágyára. Nem sokáig pihenhetett, szinte azonnal kopogtak az ajtaján. Az úr küldetett érte.
Amikor belépett a szobába, elakadt a lélegzete, az a pompa, az a sok fényes, csodálatos holmi! A lánynak eltartott egy ideig, míg a szoba közepén álló úr hátára nézett.

Ekkor vette észre, hogy a szoba sötét fala, ebben a halovány gyertyafényben vészjóslóan festettek. Ám a lány ebből mit sem fogva fel, mosolygott a hátnak, melyet látott.

Azonban hamar ijedt kifejezés ült az arcára, mikor a férfi megfordult, és különös fényben égő szemmel közelíteni kezdett hozzá.

,,Hagyd, hadd tegyen töltse a kedvét veled!”- visszhangzottak anyja szavai a fülében. Rémülten hátrált az ajtóig. A férfi azonban gyorsan beérte. A lány vállára tette a kezét, és hirtelen mozdulattal tépte le róla a vékony vászon ruhát. Durván kapott a melléhez, és a lány felkiáltott fájdalmában. A férfi mit sem törődve vele, megragadta a csuklóját, és maga után húzva a lányt, az ágyra taszította.
Anne nem tudta kiélvezni a selyem édes simogatását. A rémület elfelejtetett vele mindent.
Kétségbeesetten próbált küzdeni, de az erős pofon, amit kapott, könnyeket fakasztva törte meg az ellenállását. A férfi zihált felette. Már cseppet sem volt olyan nemes, őrület égett a szemében, izzadt, és előkelősége torzzá vált.
A durva érintések valamit megöltek a lányban, és amikor a férfiasság beléhatolt, az elsöprő fájdalomtól a lány lélegzete elakadt, ajka szétnyílt, s a szeme szinte élettelenül csillogott a gyertyafényben, míg a fülében az úr egyre erőteljesebb zihálása hallatszott…
Anne átsírta az éj további részét, míg kezében három aranyló pénz érmét szorongatott.

 

 

————————————–

A lány nyögött. Próbálta körmeit támadójába vájni, ám keze a levegőbe fagyott, ahogy a nyakát szorító kéz egyre erősebben szorította, és ahogy az élete szikrája kihunyt az utolsó leheletével. Amikor az apró fehér kacsó lehanyatlott, a lány meggypiros ajkán, az utolsó el nem hangzott sikollyal, meghalt.

Újra kezdődött…

A zihálás.

—————————————-

Anne odaadta az anyjának a pénzt, majd amikor meglátta annak elégedett pillantását, a keserűség könnyeket csalt a szemébe. Naiv volt. Eladta magát. Szégyenében összébb húzta magát a rozoga széken, majd kirohant a házból, egészen a kikötőig, egészen… Josephig.

Bátyja karjaiba zárta, gyengéden dédelgette, vigasztalta. Mikor azonban ajkát a lányéra nyomta, az undorítva taszította el magától. Felpofozta fivérét, majd elrohant. Keserves sírás fojtogatta a lány torkát. Mit tegyen? Már senkiben sem bízhat?
Visszament az úri házba, robotként végezve a munkáját, és rettegve gondolva bele az éjjeli kínzásba. Az éjszaka pedig eljött, s vele az úr hívó szava is.

 

————————————————————
Anne lefogyott. Joseph mindennap ellátogatott az úr házához. Tudta, semmit nem tehet már a húgáért, és tehetetlenségében önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét. Aznap éjjel is ivott. Mindig ezt tette, amikor Annet a sikátorban látta meg egy másik férfival, aki nem ő volt. gyakran megesett ez, de nem tehetett ellene. Ahogy most sem. Átkozta magát, hogy érzelmei elragadták. Újabb égető korty ital csúszott le a torkán, miközben felidézte magában a lány hamvas bőrét. Elképzelte, ahogy végig simít rajta, azon a csodálatos, íves nyakon.

—————————————————————————
Anne nem bírta tovább. Elszökött. Bemenekült a hideg sikátorlabirintusba, lába pocsojába ért, átáztatva rongyos lábbelijét, és a szoknya alját. Végül megállt. Hirtelen egy kéz tapadt az ajkára.
– Milyen szép, hamvas, csodálatos bőr…

 

—————————————————-

–  Ez a lány sem húzta sokáig.- Rázta a fejét az asszony.

–          Nem tudom, honnan szalajtja ezeket az úr, de egyikük sem bírja egy hónapnál tovább.

–          Szörnyűűű.

————————————-

Az anya ginbe temetkezett. Anne is hallott, és nem régiben, Joseph is öngyilkos lett…

Nagyot sóhajtott, majd visszaballagott az ütött-kopott házba.
Eléldegélt még vagy tíz évig.