Zene füleimnek…

…és a tieteknek is, kedves blogolvasóim. Nemrég egy nagyon jó kis j-rockválogatást kaptam (köszönet érte Tomibitonak), ebből szeretnék pár kis szösszenetet megosztani.

Elején azonnal itt is van egy videó, mely a Gintama-rajongók számára biztosan ismerős lesz:

De talán kezdem az album elején. Egész pontosan a Spyair – Rockin’ the World című “korongról” van szó. Miközben olvassátok ezt, töltsétek le (INNEN), és saját fületekkel győződjetek meg róla: akad még jó zene ezen a világon!

Bevallom őszintén, nem fűztem sok reményt ehhez a gyűjteményhez, annál jobbat és nagyobbat csalódtam. Kellemesen.

Az album a címadó dallal indul (Rockin’ the World). Mikor hallgatom, azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon miért ilyen rövid? A 2005-ben alapult banda tagjai ( Ike (ének), Kenta (dobok), Momiken (basszusgitár), Uz (gitár/programozás), Enzel (dj – ő az a szőkés tüsihajú valaki, akit eleinte nem tudtam hova tenni XD) nagy zúzással kezdik már rögtön az első számmal, és tényleg csak sajnálni tudom, hogy az egész mindössze 1 perc 47 másodperc…

Sajnos a második számban sem kárpótolnak a hosszúsággal, a Japanecation szintén elég rövidnek számít, de.. már beletörődtem. Maximum kétszer is meghallgatom, nem? Valahogy úgy vagyok vele, hogy mesélhetnék róla, írhatnék ezer oldalt, de inkább hallgassátok meg! Figyelem, a zene valahol a 40. másodperc után kezdődik…

És ezennel elérkeztünk a kedvencemhez, a 3. számhoz, amit fent már bemutattam. Fura, mert ahogy hallottam, megértettem, miért van kettő címe: a Samurai Heart (samurai haato) valahogy majdnem úgy hangzik, mint a Some Like It Hot – legalábbis japánul. Hát igen, ez volt az a szám, amikor beleszerettem Ike hangjába. Nem tudnám megmondani, miért, de megnyugtat. A zene is dallamos, kedves, tényleg zene füleimnek. Ráadásul ez a szám már emberi mértéket is megüt a maga 3 perc 11 másodpercével – amiben persze benne van Uz 22 másodperces szólója is – nem kárára, inkább hasznára a zenének.

Az album 4. száma annyira nem nyerte el tetszésemet, valahogy nem jött le a Beautiful Days-érzés belőle, de talán az is a baj, hogy az előzőt nagyon szerettem, és azt képtelenség volt túlszárnyalni. Ez a kissé lassabb, lírikásabb zene mostanában valahogy nem tükrözi a lelki állapotomat (lehet, nem kéne 100-on pörögni? XD) A dalt amúgy, mely a feladás nélküli folytatásról, az útkeresésről szól (mert hát olyan csodaszép napunk van!), Momiken, a basszusgitáros írta, és Uz öntötte zeneileg hallható formába.

A lassulás után ismét visszatérünk a kissé gyorsabb, “zúzósabb” elemekhez: az ötödik dal (Strong) egy kis zenei bevezető után egy szexi mély hanggal (by Ike) indul, és énekli: erősen – ennek megfelelően húzzák a srácok a húrokat. Míg a harmadik számban Uz kápráztatott el egy szólóval, itt rendhagyó módon a basszusgitárt hallani inkább. Talán emiatt is van kissé negatívabb hangzása a dalnak – mely amúgy számomra az előző után kész felüdülés volt.

A hatodik dal, a Liar (melyből a kislemez 2010-ben, három másik dallal látott napvilágot) ismét egy kissé odanyomósabb típusú szám, a mondanivalója is egyfajta biztatás: “Ne sírj, hidd el, ha könnyezel, hazuggá válsz, és még nehezebb lesz minden.”  A dalban van egy kedvenc sorom:

“Jikiru” to “Haido” “RIARU” to “FEIKU”
KOIN no youna omote to ura

azaz…

“Jekyll” és “Hyde”, “igazi” és “hamis”
Olyan, mint az érem két oldala (a pénz feje és írása – csak ez nem hangzik olyan szépen :P)

A hetedik szám, a Stay Together ismét egy lágyabb hangvételű dal, melyben Iku kéri (bárcsak tőlem…), maradjunk együtt…

Ugorjunk is rögtön a nyolcadik számra (valahogy ezek a lassabbak most nagyon nem jönnek be…). A Beautiful-lal ismét rá akarnak venni, hogy csodálatos, ami igaz is, hogy csodálatos forróság, ha nem vagy egyedül. Akkor még a Hold fénye is sokkal szebb 🙂

A kilencedik szám (I Miss You) az előző két lassabb folytatása, s Ike iszonyatosan próbál valakit meggyőzni, hogy “hiányzik” meg “ugyanúgy éreznek, ugyanolyanok”, de kérdés, ez elég-e… (Remélem, elég volt, és visszatért hozzá, aki el (sem)ment, a következő albumon kicsit több pörisebb számot szeretnék hallani…)

A tizedik dalban a srácok kicsit teljesítették a kívánságomat, az utóbbi három lágyabb zene után egy kis ugrálósabb cuccos jön, melybe egy kis igazi keleti vért csepegtettek. Kár, hogy ez egy igazi Last Moment (4 albumos kislemez, a Bleach anime 25. endingje) – és igazi csali, mert arról szól, hogy egy fiú mi mindent meg (nem) tenne egy lányért, csak azért, hogy az szeresse. Egészen az utolsó pillanatig…

A 11. dal egy kis becsapás, ugyanis a Singing című számuk a Liar (2010)-es albumon szerepel (szöveg: Momiken, zene: Uz), ám azért kicsit át is dolgozták. Itt az eredeti (?) – bár én elsőre nem sok különbséget láttam a kettő között… Sokadszori meghallgatás után feltűnt, hogy a Liaros Singing nem annyira gépiesedett (és mintha azt láttam volna, hogy a szöveg is kicsit más…)

Az utolsó szám (My Friend) kicsit Taniyama Kishou-s módon (Granrodeo: Vanessa [Ride on the Edge album]) indul: Ike gyönyörű hangja után a srácok néhány Queen-ütemmel turbóznak, ám ez szerencsére később kiviláglik: csak játék volt. A számot meghallgatva már-már sajnálom, hogy csak ennyi volt az album, és nagyon remélem, hogy még többet kapok majd tőlük, és együtt maradnak a mai kegyetlen világban, hiszen ők mondják “holnap a barátommal együtt fogok sétálni az úton”. Sétáljatok csak bátran, bízom benne, hogy egyszer Magyarországig is eljuttok (napersze ehhez repülőt is használjatok, mert különben elkopik a lá-ba-tok :P)