Ehhez is kérném a véleményeket. (több írásom nincsXD) Előre is köszi!
Ha valaki megkérdezte van-e valakim, nemmel feleltem. Nem is volt senkim, mégis volt valaki, aki törődött velem.
Néha úgy éreztem mintha a barátaim és mindenki más is, csak egy álcát látna, egy képet, ami mögé elrejtőzve mélyen eltemetve élek, és csak akkor bújok elő, ha magam vagyok.
Ő volt az egyetlen, aki ismert, az egyetlen, aki azt a rejtőzködő lényt szerette bennem. Amikor vele voltam leomlott a körülöttem lévő fal, és a mindennapok álarca is elporladt. Csak én és ő, senki más, csak… mi.
Még az egyetemen találkoztunk. A legjobb barátom volt, és annál is több… a szeretőm. Imádtam, szerettem, mindenem az övé volt.
Mégsem volt senkim.
Néha találkozgattunk, feltöltődtünk egymás jelenlétével, majd fájdalmas búcsúban, meghaltunk egymás karjaiban. Minden egyes alkalommal, minden egyes percről tudtuk, hogy nem tart örökké.
Így is volt. A távolság, az életünk, semmi sem lehetett közös, csak az együtt töltött szép idő.
Sok mindent bánok: hogy elengedtem, hogy nem tettem meg, amit kért. Hogy mindig visszabújtam az álarcom mögé, és hidegen elzárkóztam.
Hogy nem mentem vele, amikor kérte.
Hogy utoljára is csak fájdalmas csillanást láttam a szemében.
Hogy aztán hónapok múlva tudtam meg, hogy meghalt.
Hogy itt állok az utca közepén, letaglózva…
Hogy most ismertem fel, mennyire szeretem…
És hogy a feleségének látnia kell, ahogy a maszkom lehull, arcomat sírás torzítja el, ahogy fülem vörössé válik, ahogy összecsuklom… ahogy gyászolom őt.
aenigma
Ez is nagyon bejött. Rövid, de velős ah mondani szokás. írjál még ilyeneket
(mármint nem feltétlen ilyen érvágós stuffokat XD)
KöffXD igyekszemXD
Az utolsó bekezdésig azon gondolkoztam, ez vajon tényleg megtörtént-e… de mikor a feleséget említetted, rájöttem. Amúgy azt hiszem, tudom, miért tetszenek ezek nekünk. Azért, mert megtörténhet, s ez adja a valódiságát. Élethű a sztori, és kész.
És nyugodtan írj még. Asszem, nem fogunk megharagudni XD